Egy színpadon az Úrral – Várnagy Andrea Isten eszközének tudja magát

Egy színpadon az Úrral – Várnagy Andrea Isten eszközének tudja magát

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya
Számos evangélikus rendezvényen – Deák téri gimnáziumi koncerteken, Szélrózsa találkozón – fellépett már Várnagy Andrea, zongoraművész férjével négykezesekkel varázsolta el hallgatóságát. Két tehetséges leányuk, Laura és Lili is közreműködött előadásaikon. A színművészeti pályára készülő Laura bibliai szakaszokat, irodalmi részleteket olvas fel, míg Lili lassacskán édesanyjának egyenrangú partnerévé vált a zongoránál. Anyaságról, karrierről, a zene öröméről, a szeretet áramlásáról, az Isten adta talentumokról, a velük járó felelősségről beszélgettem a zongoraművésszel, aki nemcsak a csillogó koncerttermek pódiumain van otthon, hanem borsodi, szabolcsi, kárpátaljai iskolák tornatermeibe is elviszi a muzsikát. Szavai így, anyák napja közeledtével különösen is megszívlelendők.

– Mikor kezdődött a kapcsolata az evangélikusokkal?

– Már sok évvel ezelőtt, hogy pontosan mikor, már nem is tudnám megmondani. A lányaink tanulmányaihoz a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumot választottuk, nagyon szeretjük az ottani szeretetteljes légkört. A közvetlen kapcsolat talán a 2013-as házasság hetének arcaiként kezdődött, a Szélrózsa aztán pedig egy szép ajándéka volt ennek a közös útnak. Nagyon remélem, hogy még sok rendezvényen lesz alkalmunk találkozni!

– Egy érzékeny művésznő miből merít erőt, milyen forrásból táplálkozik, ha az a hivatása, hogy adjon?

– Néha van olyan érzésem, hogy most már „lemerült az elem”, és mégis van, adatik energia. Ezt hívő nyelvre lefordítva én természetesen kegyelemnek nevezem. Amikor kiáll az ember a színpadra, akkor valami megmagyarázhatatlan erő érkezik. Azt hiszem, a közönségből, az ő szeretetükből merítem az erőt. A csillogó szemekből, mosolyokból, a felém áradó pozitív sugárzásból; s az ember ezzel feltöltődve még jobban szeretne adni, és még több érkezik vissza hozzá. Nagy élmény, akár Kárpátalján, akár Amerikában a koncertek hangulata, amikor az előadás végén a közönség felállva tapsol, sőt némelyek feljönnek a színpadra, és elmondják, hogy mit adott nekik a muzsika. Olyan jólesik a művésznek ez a tetszésnyilvánítás! Isten áldását szokták kérni a további életünkre, megosztják velünk a személyes gondolataikat és hálájukat. Ez semmihez sem hasonlítható visszajelzés. Tény, hogy a magyarországi magyar közönség e tekintetben egy picit szemérmesebb, inkább megkeresnek a Facebookon, és kedves sorokat, biztatásokat írnak, ott mondják el, hogy mit is jelentett nekik a koncert. Számtalan módon éljük meg tehát az örömöt együtt a hallgatóságunkkal, és egy-egy fárasztó turné alkalmával ezekből a találkozásokból lehet erőt meríteni. Tavaly is volt egy fárasztó amerikai turné: huszonnyolc nap alatt huszonkét állomás. Nagyon sokszor éreztem az öltözőben, hogy most egy másfél-két órás Liszt-programot végigjátszani nincs már erőm. Hiszen közben vagy a repülőgépen ültünk, vagy a koncertszínpadon játszottunk. S akkor kimentem, láttam, sőt inkább éreztem a várakozást, a szeretetet, s ez az érzés, ez a kegyelmi állapot a legeslegmélyéről mozgósította a lelki, szellemi erőforrásaimat.

– Hívő művész, aki, ha van alkalma, bizonyságot tesz hitéről. Szokott akár fellépések előtt is egy-egy fohászt küldeni Istennek?

– Igen, sőt mi több, sokszor kérem is: „Uram, most te játssz helyettem is!” És minden, de tényleg minden koncert után pontosan tudom, hogy kié a dicsőség. Az, hogy Isten ezt az ajándékot adta, hogy tudok kapcsolatot tartani a közönséggel, és kialakul az a láthatatlan szál művész és közönsége között, nem véletlen. Hiszem, hogy nem az a jó koncert, amikor a művész azt mutatja meg, hogy például milyen virtuóz, hiszen az leginkább csak róla szól, hanem amikor a közönség valamilyen üzenettel a szívében megy haza, s később is emlékszik egy-egy szép pillanatra. Emlékszem, amikor a kijevi zeneakadémián Liszt Ferenc születésnapját ünnepelték, nagy megtiszteltetés, de egyben nagy kihívás is volt egy ilyen rangos eseményen fellépni. Kezem-lábam remegett: „Uram, biztos vagy te abban, hogy engem ide akartál hozni?” Ahogy mentem a színpad felé, úgy éreztem: egy árva hangot sem tudok leütni. Fohászkodtam: „Uram, ugye nem fogok megszégyenülni? Nem én alakítottam ezt a koncertet, te készítetted el, és most már itt vagyok. Ugye te itt leszel velem?” S amint elkezdődött a koncert, olyanfajta nyugodtság és béke szállt meg, hogy azt hiszem, az egyik legjobb koncertünk volt eddigi életünk során. Vagy egy másik példa: tavaly december 3-án Kárpátaljáért adtam az onnan érkezőkkel adventi nagykoncertet az Újszínházban. Izgult mindenki, tele volt a nézőtér, és egyszer csak, a kezdés előtt pár perccel, olyan nyugodtság, béke és adni akarás szállt mindenkire, ami egyes-egyedül csak onnan fentről érkezhetett. Ez egy olyan „angyal szállt fölötte” koncert volt. Az emberek boldogan, meghatottan mentek haza, és szívükben elvitték az advent üzenetét. Mi más ez, mint ami a koncertplakátra is rá volt írva: „Velünk az Isten!” És tényleg velünk volt, ahogy ő ezt megígérte.

– Miért lett szívügye, hogy Kárpátaljáért koncertezzen, és Kárpátalján kutassa fel, tanítsa zenei táborban, mesterkurzuson a tehetséges gyermekeket? Hogy a leghátrányosabb helyzetű borsodi településeken muzsikáljon, amikor kapva kapnak Európa nagyvárosai és a tengerentúl is a művészete iránt? Misszió ez? Elhivatottság? Küldetéstudat?

– A válaszom egyszerű. Lehet, hogy túl általánosnak tűnik, de nem tudom másként kifejezni: a szeretet miatt. Olyan szeretetet és megbecsülést kapok ezektől az emberektől, hogy azt szavakban elmondani nem lehet. Új utakra sarkallnak. Szakmai közönségnek játszani jó dolog, pláne, ha jönnek a pozitív visszajelzések, de azért ezeken a koncerteken az előforduló hibákat is észreveszik. Megfelelni jó egy ilyen közegnek, de azt hiszem, nem csak ez a mi küldetésünk a világban. Ha egy szabolcsi kis faluban egy középiskolás diák, akinek, mondjuk, az édesapja börtönben van, az édesanyja alkoholista – nagyon szomorú sorsokat láttunk! –, a koncert végén állva tapsol, a szemében könnyel, akkor érzem azt igazán, hogy megérte. Volt olyan kisgyerek, aki megölelt, és azt mondta, ez volt a legszebb nap az életében. Megérte tanulnom, odamennem és élményt adnom, mert a sokszorosát kapom vissza. A művészi alázatot is megélhetem általuk, amikor, mondjuk, Kárpátalján példaképnek tekintenek, miattam kezdenek el gyerekek zongorázni. Isten hatalmas ajándékot ad nekem ezzel a szeretettel és visszaigazolással – és felelősséget is egyben.

– A legutóbbi szabolcsi turnéján kisebbik lányával, a tizenhat éves Farkas Lilivel vett részt. Négykezes műveket adtak elő. Lili rendkívüli tehetség – nem csak az anyai büszkeség mondja, „papírja van róla”: a salzburgi Mozarteum különleges tehetségek osztályában tanul tizenhárom éves kora óta. A kiváló muzsikus, Rohmann Imre zongoraművészprofesszor tanítványa. Mit érez az édesanya, ha a gyermekéről kiderül, hogy kapott Istentől egy talentumot? Öröm, büszkeség, zavar, aggódás? Könnyebb tehetséget gondoznia annak a szülőnek, aki maga is a tehetsége révén gyakorolja hivatását?

– Nehéz kérdés, hogy mikor is tudja az ember biztosan magáról, hogy mire hivatott. A kétségeink nem biztos, hogy hátráltatnak, sőt! Arra sarkallnak, hogy még jobbak és jobbak legyünk. Ha valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretnénk, annak oka van, hiszen nincsenek véletlenek. Egyszer olvastam, és nagyon tetszett: „A véletlen az, amikor Isten úgy dönt, hogy névtelen kíván maradni.” Csak hálával tudok megköszönni minden koncertet, miközben tudom, hogy életem végéig fejlődnöm, tanulnom kell. Azt hiszem, a magam esetében azt a visszaigazolást már érzem, hogy az Úr arra használ engem, hogy eljussak az emberek szívéhez a közvetlenségem, értékközvetítésem által. De ezt – a tehetséget valamiben – a gyermekünkben észrevenni ugyanolyan „feladat”: nem szabad a saját dicsőségemnek érezni. Amikor Lilinél kiderült, hogy szintén a zongoraművészi pályára van elhívatása, és hallgattam a gyakorlását, néha elérzékenyültem: „Uram, biztosan elég leszek én ehhez? Tudom majd a gyermekemet jól vezetni, amikor én magam is elveszek néha ebben az útvesztőben?” Látom is a nehézségeit a tehetsége gondozásának, nem dőlhetek hátra, hogy már minden el van rendezve. Az a feladatom, hogy megnyissam neki a kapukat, és elindítsam. A csalódásoktól nem tudom megvédeni – de nem is kell! Ezeken mindannyiunknak át kell mennie. De az Úristen a végső döntés hozója abban is, hogy mi lesz belőle. Ezen a szabolcsi turnén most bedobtam Lilit az igazi mély vízbe: huszonkilenc koncertet adni nyolc nap alatt, majdnem tízezer fiatalnak muzsikálni – ez egy tizenhat éves gyermeknek nem szokványos. Lili annyira feldobódott, és érezte az erőt, noha mentünk egyik faluból a másikba, cipeltük a hangszert – de örömmel és alázattal vett részt benne. Megérezte a varázslatát. Az ő szereplésének van egy nagyon jó üzenete az őt-minket hallgató fiatalok számára is: egy tizenhat éves gyerek odaül eléjük játszani. Tehát lehet az időt hangszer mellett tölteni, lehet, mint egy sportoló, küzdeni a céljainkért. Van más út is, mint belemerülni az okostelefonba; lehet eredményt elérni. Nekem pedig nem is várt ajándék lett ez az élettől, hogy a gyerekemmel együtt muzsikálhatok – anya-lánya négykezes páros nincs is másik a világon.

– S a színpadon anya-lánya vagy egyenrangú partnerek?

– Abszolút „atombiztos” partner, teljesen egyenrangú muzsikus. Nem voltak kellemetlen meglepetések, biztonságérzetet ad mint partner, és csodás érzés vele muzsikálni. Hálás vagyok Istennek, hogy a Mozarteumban nemcsak tanára, de mentora is Rohmann professzor, aki tudja, hogy gyerek még – hisz tizenhárom évesen került Salzburgba –, de már a művész is érik benne. Ezt figyelemmel, érzékenységgel és kicsit pótapaként is kezeli.

– Laura lánya esetében is elmondhatjuk, hogy nem esett messze az alma a fájától: ő is színpadra készül.

– A Biblia évében, 2008-ban A teremtés csodái címmel készítettünk műsort, majd CD-t, amelyben a Genezis szakaszai mellett Beethoven Holdfényszonátájának részlete, Grieg, Debussy, Ravel, Dvořák, Liszt és más szerzők művei hangoztak el. Ezt a Szélrózsa találkozón is hallhatták a fiatalok, s ott Laura mondta a bibliai narrációt. Ő a költészet, a színpad felé indult el. Nagy imádságtémánk, hogy ez az álma megvalósuljon, keresztényként színésznő lehessen. Ez is Isten végső döntése, hogy itt akarja-e őt látni. Egészen kicsi kora óta látjuk benne ezt a hajlandóságot, támogatjuk, hogy elérje a célját. Laura is, Lili is tudja: addig, hogy valaki eljusson a színpadig, nagyon sokat kell dolgoznia. Sok lemondással, napi sokórás gyakorlással jár ez az élet. És önfegyelemmel: amikor más a parkban játszik, bulizni megy, vagy a számítógép előtt ül, és kedvére néz videókat, akkor nekik tanulniuk kell. Ezt én is átéltem, tudom, hogy nagyon kemény volt. Ők látják ezt, de azt a felszabadultságot és örömet is, amit ez a hivatás ad, azt, hogy többszörösen kárpótolja a lemondásokat a siker a színpadon. Az adás, a szépség, amit a zene nyújt, a visszakapott szeretet, a jó érzés körforgása leírhatatlan.

– Egy kisfiúval teljes a kép: Lóránt még nem ért el a pályaválasztás korába, de egy művészcsaládban valószínűleg ő sem marad „érintetlen” a zenétől.

– Ha egy fél évvel ezelőtt beszélgetünk, azt mondom: Lóci be van oltva a zene ellen. Eddig messziről elkerülte a zongorát, mintha égetné. Kedves történet: a Fradiban focizik, és tavaly a zeneiskolában felvételi volt. Azt mondtam, hogy csak akkor járhat focira, ha egy picit tanul zenét is. Meggyőztem, elmentünk, énekelnie kellett volna. Semmi más dal nem jutott eszébe, csak a Fradi-induló. Elénekelte, ezzel felvették, de ágált, hogy nem akar zongorázni. Aztán meglepetésre a márciusban lezajlott egri nemzetközi négykezes zongoraverseny egyik jelentkezője a több mint háromszáz indulóból a kisfiam lett. Mára már élvezi a hangszeres zenét, és ha nagy valószínűséggel nem is ez lesz a hivatása, de örömét leli benne. Ennyi bőven elég! A zene Isten ajándéka, és nagyon sokat ad hozzá a gyermekek, felnőttek életéhez. Mindegy is, hogy focista zongorista vagy zongorista focista lesz, az út jó, amelyen elindult.

– Ön pedagógus is, a tehetséggondozás tehát a szakmájába is vág. Egyik céljának tekinti, hogy a fiatalokhoz közel vigye a klasszikus zenét: a 2004-ben indult, hat–tizenkét éveseknek szóló ZeneKÉPzelet koncertprogramjuk által már majd egymillió gyermeket sikerült „bevarázsolni” a komolyzene világába. Alázata, közvetlensége, derűje, a jellemző kisugárzása, gyanítom, abból fakad, amit gyakorta bizonyságtételként is megfogalmaz: Isten eszközének tudja magát.

– Azt vallom: a művész nem önmagáért van, és nem magáért áll színpadra, hanem azért, hogy továbbadja tudását. Szeretem a tehetséggondozást, de tudom, milyen felelősséggel jár. Adnunk kell a közönségnek. Nem másról szól ez az egész, másként ugyanis nem lennénk eszközök. Olyan lelkesek a gyerekek! Sokan utánozni próbálják, ahogy „Andrea néni” csinálja, figyelnek, gyakorolnak. Ebből töltődöm én is.

– Végezetül: van kedves „élete igéje”, amelyből erőt merít?

– Igen, van. A művészekre jellemző a mélység és a magasság. Jézus szavai Máté evangéliumának végéről mindig erőt adnak. A mi lelki apukánk Sipos Ete Álmos volt. Egy igehirdetésben mondott egyszer egy olyan mondatot, ami folyamatosan eszembe jut: „Mindig Jézusé az utolsó szó.” Ha nagyon nehéz valami, ez mindig bevillan. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amelyeket sosem felejt el. Álmos bácsi az úrvacsora osztásakor mindig mondott mindenkinek egy-egy igét. S akkor ott álltunk mi öten, és a családunknak ezt a jézusi mondatot mondta: „…és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Bármit hoz az élet, bármilyen nehézséget, az Isten megígérte, hogy nem hagy el. És az ő szava mindig igaz és örök. Akkor én mi mást tehetek? Fejet hajtok, és azt mondom: „Uram, tudom, hogy itt vagy velem… legyen úgy minden, ahogy te akarod.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1516. számában jelent meg 2018. április 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Várnagy Andrea - interjú -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!